Fájó szívvel gondolok Rátok,
minden keserves napon….!
Minden pillanat ajándék,
amit az emléketek adott!!!
♥
Ha nem beszéltek- mert nem lehet…
küldjetek egy jelet…!
elég egy apró mozdulat,
s én találok Hozzátok utat….!
Ti vagytok a vér, mely bennem csorog!
Ti vagytok az ihlet, mellyel írok,
Ti vagytok a könny, mellyel sírok!
♥
Ti vagytok a szem, mellyel látok,
Ti vagytok a vágy, mellyel várok.
Ti vagytok a lélek, mely engem éltet,
Ti vagytok az ábránd, Ti vagytok az élet!
♥
Ti vagytok az angyal, Aki eljött értem,
Ti vagytok az, Akit az égtől kértem!
Ti vagytok a kéz, mellyel hozzám értek,
Ti vagytok MINDENEM, mert bennem éltek!
A hó puhán omlik el, s vastagon,
meleg takarója alatt szunnyad egy sírhalom.
Kemény rögök alatt pihennek csendesen,
csak a lelkemben vannak itt, míg csontjaik odalenn.
♥
Repedezett, kopott fejfák őrzik a nevetek,
agyamban vibrál a bánat, s a kegyelet.
Emlékképek kúsznak a hidegben felém,
a szeretet megmaradt, de elfogyott a remény.
♥
Mennyi támaszt, csodát, szeretetet adtatok,
de nem voltam ágyatoknál AKKOR, csak a kínzó fájdalom!
Mennyi mosoly törölte le régen arcomról a könnyeket,
s mennyi fájdalmat titkoltatok el, megóvva engemet!
♥
Hány ölelés adott újra erőt nekem,
s hány kedves szó simogatta gyermeki szívem?!
Hány pillanat, mit újra megidéznék,
s hány kimondatlan kérdés, mire most felelnék?!
♥
Mellettetek fáradt, öreg sírkő támasztja a földet,
oly árván - ahogy én - a semmibe réved.
Fájó szívem az idő sem gyógyítja,
fájó lelkemnek az elmúlás gyógyírja…..?
♥
Tégy csodát Teremtő! Adj szívemnek erőt!
Erőt az elválásra, erőt a megnyugvásra!
Agyamnak tiszta képet, lelkemnek könnyű létet!
meleg takarója alatt szunnyad egy sírhalom.
Kemény rögök alatt pihennek csendesen,
csak a lelkemben vannak itt, míg csontjaik odalenn.
♥
Repedezett, kopott fejfák őrzik a nevetek,
agyamban vibrál a bánat, s a kegyelet.
Emlékképek kúsznak a hidegben felém,
a szeretet megmaradt, de elfogyott a remény.
♥
Mennyi támaszt, csodát, szeretetet adtatok,
de nem voltam ágyatoknál AKKOR, csak a kínzó fájdalom!
Mennyi mosoly törölte le régen arcomról a könnyeket,
s mennyi fájdalmat titkoltatok el, megóvva engemet!
♥
Hány ölelés adott újra erőt nekem,
s hány kedves szó simogatta gyermeki szívem?!
Hány pillanat, mit újra megidéznék,
s hány kimondatlan kérdés, mire most felelnék?!
♥
Mellettetek fáradt, öreg sírkő támasztja a földet,
oly árván - ahogy én - a semmibe réved.
Fájó szívem az idő sem gyógyítja,
fájó lelkemnek az elmúlás gyógyírja…..?
♥
Tégy csodát Teremtő! Adj szívemnek erőt!
Erőt az elválásra, erőt a megnyugvásra!
Agyamnak tiszta képet, lelkemnek könnyű létet!
♥
Rám törő rémképek, nem is volt emlékek,
rossz álmok, mikre éjjel feleszmélek…
Vétkem, ami nem volt, s mégis mindig érzem,
tűnjenek, s helyüket szívemben töltse be:
az elbocsátó végtelen SZERETET….!
Így….
Nélkületek…..
Rám törő rémképek, nem is volt emlékek,
rossz álmok, mikre éjjel feleszmélek…
Vétkem, ami nem volt, s mégis mindig érzem,
tűnjenek, s helyüket szívemben töltse be:
az elbocsátó végtelen SZERETET….!
Így….
Nélkületek…..
Hogy milyenek voltak…?
Különbek, mint a többi,
százszor is ezerszer is....!
És mennyi jót tudtak volna tenni...
az ég is csak az ilyet szereti!
♥
Az ablakon át, ha a csillagokra nézek,
Ők is ott vannak köztük, érzem….
Kérték az időt, de az meg nem áll...
Hitvány győzedelmed ez:
OSTOBA VAGY HALÁL!
♥♥
Mikor senki nem lát, én akkor is látlak,
hiába hullnak Rátok, bármekkora árnyak.
Mikor nem mosolyogtok, enyém minden bánat,
szomorú kedvel nézem: Nektek mi fájhat?
♥
Mikor csendesen sírtok, könnyeitek szép gyöngyök,
gyöngyeitek vizében tisztulva, megfürdök.
Gyengéd fájdalmaitok rám boruló sírok,
mikor nem is látjátok, Veletek együtt sírok.
♥
Mikor Ti nem lesztek már többé én sem élek,
addig sosem látott árnyékotokba lépek.
Felkaptatok Hozzátok a borús nagy égbe,
így vegyülök Veletek a végtelenségbe!
Elmentetek kereslek a temetőt járom,
ülök a sírotoknál, ez lett a világom.
Keresem mosolyotokat az égen,
s jöttök felém újra, mint régen.
♥
Most a szívem jól lakatra zárom,
ég felé a kulcsát, csak Nektek kínálom!
Egyedül Ti lehettek, Kiket beengedek,
s lelkem lelketekkel együtt lehet!
♥
Bebújtok pajkosan, s becsukjuk az ajtót,
Tudjátok, ilyenkor a Tiétek vagyok!
Egyek vagyunk újra: Ti, és én,
szállunk, repülünk, átölel a fény.
♥
Megint újra szép lesz a világ,
szédült iramban repüljük át.
Angyalok koncertjén tapsolunk,
csillag zenére táncolunk….!
♥
….az álomból egyszer csak megérkezem:
fekete betűk a sírköveteken…….!
Megint elszöktetek, mint az álom,
könnycseppként bujkáltok a szempillámon!
Valahol egy bús sóhaj száll el
s, most lelkük pihen.
Valahol kacagás csendül most,
s mosolyog a szívem….!
♥
Valahol szép lehet az élet,
mert Anyám, Apám után futott….
S, valahol nagy lehet az átok,
mert én már sírni sem tudok!
♥
Valahol két szív egymást hallotta,
míg a nagy sötét éj leszállt.
S a nagy éjen egy pillanatban
mind a kettő megállt….!
Mi lehet gyógyír fájó sebeimre,
bánattal megtűzdelt szenvedéseimre?
Mit tegyek, ha beborít engem a gyász,
ez a sötétben komor végzetes nász?
♥
Imára kulcsolt remegő kezekkel,
Imára kulcsolt remegő kezekkel,
könnyel áztatott szomorú szemekkel.
Istent kérem: hallja meg jajszavam,
hallja meg lelkem, mekkora gyászban van!
♥
Nyílnak a virágok pompázó kertekben,
bánatvirág nyílik régóta szívemben.
Fekete rózsák gyökeret eresztettek,
ezek tüskéi folyton megsebeznek.
♥
Emlékek suhannak a szellő hátán,
hangok és arcok itt hagytak árván!
Szerető ölelések, melyek elmaradtak,
lettek lakói rideg kriptafalnak.
♥
Temetőben kóborló szomorú lélek…
- mióta elmentetek – árván így élek!
Nem találom helyem ezen a földön,
emléketek virágát, könnyeimmel öntözöm!
Van hely : hol minden kicsi széken,
nevetve ültem egykoron.
S tipegő léptem, gügyögésem,
mosolyt rajzolt az arcokon.
♥
Van ház : ahova tartozom,
más otthonba sose térek,
Bármely családhoz, minden házba
csak, mint idegen, úgy lépek.
♥
Valakiket : a szüleimet
eléggé meg nem áldhatom.
Valakiknek, ha százszor élek
adósságom le nem róhatom.
Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,
minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:
Az én köszönetem, így is kevés volna!
♥
Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna,
s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,
kamatnak is kevés, nagyon kevés volna!
♥
Hogyha a föld minden szín mézét átadom,
az Ő édességüket meg nem hálálhatom!
Ez az én bánatom, legnagyobb bánatom!
Nélkületek kietlen a föld
sivár szívem talaján,
bánat áztatta fájdalom,
hiányotok holt ágán.
♥
Nélkületek, remeg a szívem,
fájdalmában kuporog,
kínzó sóhajtás porában,
megbénultan vacog.
♥
Nélkületek, fáj a nevetés,
ordítanak az évek,
Értetek kínlódik a könnycsepp,
a gyötrődő emlékek.
Annyi mindent akartam mondani még…
s most arra tanítotok, hogy mondjam másképp,
jelbeszédet betűz most a szív,
mit értelem megfejteni nem bír…!
Vakok tapogatnak így, mint most én,
és bár percenként felvérzem a lelkem,
egy túlvilági szóért, s mosolyotokért – megteszem!
♥
Egyszer tán elmúlik a döbbenet,
és kihuny belőlem a fájdalom, s kín,
a testetlen tiszta érintéseteket is megszokom,
hisz lelketek lényegét szerettem eddig is!
S bár szavaitok hiányoznak majd nagyon,
de a kötelék mi Veletek összefűz,
nem bomlik semmivé – nem hagyom!
♥
Már nem sírok, látjátok? Tudom, nem tehetem,
mert könnyeim túl sötét és nehéz bilincs,
szárnyalni könnyült lelketeken.
Már csak arra vágyom : utatok legyen szép, színes álom,
s szeretteitek mosolya vezessen a másvilágon!
s közben felidézek sok régi emléket.
Könnyeim mögül látom az arcotokat,
szívem fáj, tisztán hallom a hangotokat!
S ha nevetek vagy ajkamon kel ének,
teszem, mivel egyetlen menedék ez,
hogy elrejtsem szavát a szenvedésnek!
Ma Rólatok szeretnék írni,
hol vagytok szavak.... ?
Félek, ezen az éjszakán,
az álmok is alszanak.
♥
Csak én vagyok ébren,
bennem a magány dalol.
Talán messze-messze,
Ti már alszotok valahol.
♥
És álmodtok is, tán rólam...
de reggelre elfelejtitek…..
Látjátok, egyre közelebb hoznak
hozzám a rohanó percek.
♥
Aztán újra ellop a zord idő...
helyettetek fakó álmok jönnek.
Tiétek ajkamon minden mosoly,
Tiétek szememen a könnycsepp.
♥
…Nélkületek csak csend vagyok,
Nélkületek csak remegés.
Arra hogy mennyire SZERETLEK…..
ezer szó is kevés…!
Ki tegnap voltam, sírba szállt Veletek,
ma más vagyok, megroppant, keserű,
céltalan gyerek, könny ázott szemű.
♥
A tegnapom egy elmerült vidék,
s ha visszanézek, merre volt az út,
nem látok csak egy nagy csukott kaput.
♥
S mi vagyok most! Ezerszer átkozott…..,
az életem magamnak bús teher,
egy épület, mely romokban hever.
♥
Karom lecsüng, csüggedten, céltalan,
- Miattatok volt az akarás, erő –
ma már előttem csak a temető.
♥
Ki tegnap voltam, sírba szállt Veletek,
ma más vagyok, megroppant, keserű,
céltalan gyerek, könny ázott szemű!
Temetek, gyászom van, lélekölő gyászom,
temetem Szüleim, s Velük boldogságom!
Amennyi örömet nyújtottak kiskoromba:
azt mind bezárom most sötét koporsóba….
- Szól a harang, búsan, végsőt üt az óra!
♥
Nincs ember szívében, oly keserű bánat
mint az én szívemben. Elnémítja számat….
Itt rebeg ajkamon az utolsó nóta:
Akik nekem dalolták: lenn a koporsóba!
- Szól a harang búsan, végsőt üt az óra!
♥
Kik fognak majd dalolni boldogságról nékem?
Kik adnak majd szárnyakat a göröngyös élten?
Kik adnak szent álmokat a rideg valóra….?
Minden kincsem ott van, ott a koporsóba!
- Szól a harang búsan, végsőt üt az óra!
♥
Sötét koporsó, bár mindenem elzártad,
szívem szeretni vágy! – ne vidd el a vágyat!
Szeretni vágy szívem minden kis pontja,
…szeretet nélkül az életem mi volna?
- Szól a harang búsan, végsőt üt az óra!
♥
Temetek. Temetem Szüleim, s éltem boldogságát,
temetem szívemnek minden titkos vágyát….!
Óh, de megsiratnám – hogyha könnyem volna –
kedves halottaim, ott a koporsóba….!
- Szól a harang búsan, végsőt üt az óra….!
Elmentetek….! és most sivár a kisszoba,
minden mozdulatlanságba merült...
a helyetek üres, néma és kihűlt!
♥
Agyam lemintázott és magába zárt,
így maradtok, meg amíg élek énnekem,
most már mindig jönnötök kell velem!
♥
Mert hordalak magamban, nappal és éjjel,
s, ha széthullok majd, porrá, röggé,
Ti ott lesztek velem mindörökké!
Elfogynak lassan számról a szavak…
látod mégiscsak becsaptalak…
Ígéretem szerint: halálig Veled…
az Isten mégis így rendelkezett!
látod mégiscsak becsaptalak…
Ígéretem szerint: halálig Veled…
az Isten mégis így rendelkezett!
♥
Nekem már halványul a világ,
Rád pedig rengeteg gyönyörű dolog vár…
Engedj el bátran!
Az indulásnál fogd csak a kezem…
azt megengedem…!
Nekem már halványul a világ,
Rád pedig rengeteg gyönyörű dolog vár…
Engedj el bátran!
Az indulásnál fogd csak a kezem…
azt megengedem…!
♥
Ha megérkeztem, csillag leszek.
fentről majd esténként integetek…
Pici pontként, porrá válok e világban,
senki sem tudja, hogy itt is jártam…
Csak Te!
Te tudni fogod, hogy hol leszek:
Szívedben mindig, és a fejed felett…!
Ha megérkeztem, csillag leszek.
fentről majd esténként integetek…
Pici pontként, porrá válok e világban,
senki sem tudja, hogy itt is jártam…
Csak Te!
Te tudni fogod, hogy hol leszek:
Szívedben mindig, és a fejed felett…!
a napsugárfényű ragyogás... ?
Oly könnyen semmivé lesz,
mint néhány szívdobbanás.
♥
Épp csak megcsillan az élet,
még meg sem találtuk nyugalmunk...
A testnek már búcsút int a lélek,
az elmúlás árnyéka sötétlik rajtunk.
♥
Kísért a csend :
vigyázza még a hangotokat…..
magányába zár a szoba,
láttatja még az arcotokat!
♥
Érintésetek is itt van még,
őrizem a kezemen.
Könnycseppek gyász-harmata
emlékező szememen.
Csak halkan sírok
mikor senki sem lát,
a tél elűzte
lelkem napsugarát.
♥
Könnyeim folynak csak,
csendben arcomon,
szívem némán fáj
halálotokon!
♥
Csak halál jár körben
mindig engem figyel,
felém kap hatalmas
maró körmeivel.
♥
Hová mentetek?
nem látlak többé….?
merre jártok…?
- nem tudom!
♥
Csak némán
átölelnélek, és
mosolyom látnám
gyönyörű arcotokon!
♥
Hiába hívlak
nem feleltek többé….
lelkemben remegő
elhagyatott kínok...
♥
Zokogásom elnyomja
a fájó, halott csend,
szívemben lelketekkel
csak halkan sírok...!
mikor senki sem lát,
a tél elűzte
lelkem napsugarát.
♥
Könnyeim folynak csak,
csendben arcomon,
szívem némán fáj
halálotokon!
♥
Csak halál jár körben
mindig engem figyel,
felém kap hatalmas
maró körmeivel.
♥
Hová mentetek?
nem látlak többé….?
merre jártok…?
- nem tudom!
♥
Csak némán
átölelnélek, és
mosolyom látnám
gyönyörű arcotokon!
♥
Hiába hívlak
nem feleltek többé….
lelkemben remegő
elhagyatott kínok...
♥
Zokogásom elnyomja
a fájó, halott csend,
szívemben lelketekkel
csak halkan sírok...!
Egy mese volt, egy pillanat,
egy álom tán’, mely megszakadt?
Hogy volt két kéz, mely ringatott,
és volt egy dal , mely altatott,
és volt két szív, két drága szív,
mely váratlanul itt hagyott.
♥
S már nem hallom kedves hangjukat,
fülembe csak az őszi szél süvít,
nincs Kiknek meséljem gondomat….,
s remegve botladozom el sírjukig.
♥
Majd leülök csendben a sírra,
fázós lelkem melegítem…
gyertyát gyújtok, s egy pillanatra,
elképzelem, hogy itt vannak velem!
Láttam két hosszú nap, hideg tetemeteket,
a szótlan ajkakat, a becsukott szemeket.
Csókoltam homlokotok letarlott édenét,
- Ez utolsó csókom volt, s Ti ezt nem érezzék! –
♥
Csókoltam romba dőlt, oltárom, homlokotok:
és e csókban hideg lelkem reáfagyott.
Csókoltam szemfedőtöket, e dönthetetlen határt,
min túl nem léphetek, mely mennyetekből kizárt.
♥
Láttam koporsótoknál a fáklyák lángjait,
és a gyászmenetet, mely temetőbe vitt:
Ott voltam magam is, hallám amint a hant,
az ásók éliről tompán Reátok zuhant…..!
♥
Mindent, mindent tudok! és mégsem hihetem,
mindez nem álom e? kétkedve kérdezem….!
És haza megyek, s tekintek szerteszét:
nem látom e szemetek tündökletes fényét?
Nem látom, mindenütt hiába keresem,…..
és csak sírok, sírok, keservesen!
Od'adtam Néktek mind a könnyem.
- És most fakó-vak a szemem.-
Mint két kiszáradott, üres kút,
tátong az éjbe könnytelen.
♥
Od'adtam Néktek ölelésem.
- És most lehervadt a karom.-
Az én tüzemnél melegedtek,
s magam rongyokkal takarom.
♥
Od'adtam Néktek mind a csókom.
- S most csóktalan, fehér a szám.-
Emlékeim halotti fátylát,
harapom őrült éjszakán.
♥
Od'adtam Néktek mind a lelkem.
- Van-e, van-e ily elhagyott?-
Most itt ülök a lábaitoknál,
s már úgy érzem, nem is vagyok…..!
Mióta nem vagytok, eltűnt lelkemből a fény,
csendé szelídültek bennem a dallamok:
mindenben, és mindenkiben Titeket kereslek,
Utánatok szállnak a fájó sóhajok!
♥
Gyakran nézek fel az égre,
valami képtelen csodát várok szüntelen….
Csodát amiben megnyílna az ég….
fényből előtűnve, Ti jönnétek felém!
♥
Mosoly lenne az arcotokon,
melyből ragyogna rám a szeretet.
Futnék, rohannék Hozzátok,
s megfognám, újra a kezetek!
♥
Tenyeretekbe simítanám az arcom,
hogy érezzem a bőrötök bársonyát….
….de érintésetek helyett, csak a szél simogat….
az dúdolja fülembe az elmúlás dalát!
♥
Lehunyt szememmel állok a dermedt némaságban,
várom azokat kik, tudom, nem jönnek soha már.
Akik elvitték az ünnepeim fényét,
s, akik nélkül olyan vagyok:
mint egy szárnyaszegett madár…..!
Velem voltatok örömömben,
velem voltatok bajban,
velem voltatok ha sírtam,
velem, ha kacagtam.
velem voltatok bajban,
velem voltatok ha sírtam,
velem, ha kacagtam.
♥
Meséltetek és meséltetek…
igazakat, szépet,
kívántam, hogy a mesétek
sose érjen véget!
Meséltetek és meséltetek…
igazakat, szépet,
kívántam, hogy a mesétek
sose érjen véget!
♥
Mit adtam én cserébe….?
Ti azt sosem kértétek…
de talán a két szemem
elárulta Néktek……!
Mit adtam én cserébe….?
Ti azt sosem kértétek…
de talán a két szemem
elárulta Néktek……!
Gondolok Rátok akkor is amikor nem beszélek Rólatok!
Ott vagytok minden nevetésben,
a szerető ölelésben,
ott vagytok minden hallgatásban,
a néma kiáltásban…..!
♥
Ott vagytok a nyíló virágokban,
a reggeli napsugárban,
a hajnali ébredésben!
Az éjszakai csendben…
ott vagytok minden rezzenésben….!
♥
Az érintésben,
a szélben,
a viharban, hajladozó fákban,
minden percben és minden órában…..!
♥
Itt vagytok velem…….
Tudom!
Érzem……!
Bár a szemem nem lát Benneteket……
de a szívem érez….!
A telihold ezüstje magához ölel,
fénykarjával letörli az Értetek hulló könnyemet.
Vigasztalni próbál, hogy karom el nem ér,
hogy a múló időben, időtlenedtetek!
♥
A valóság kikezd akár egy fájó átok,
könyörtelen keze fojtogat, megöl.
Mindent megmérgez sajgó hiányotok,
csontomig érő fájdalom gyötör.
♥
Az ürességet markolom kétségbeesetten,
remegve rezdül szívemben a múlt…..
Az idő homlokára ráncot vet a hitem,
mely megszületett, majd darabokra hullt.
Még nem búcsúztam el,
csak épp elszakadtam,
csak fojtogatnak könnyeim.
Még nem búcsúztam el,
csak belétek haltam,
még Utánatok kapkodnak
görcsösen kezeim!
♥
Még nem búcsúztam el,
még kapaszkodom,
mint fán az utolsó levél.
Még nem engedlek el,
még tart az álmom…
s tartalak Titeket is
amíg véget ér!
♥
Még nem búcsúztam el,
gyertek vissza, s ne mondjátok,
hogy nincsen visszaút!
Vagy ha nem találtok
én megkereslek,
s a halál ellen
vívok háborút!
♥
Még nem búcsúztam el,
kérlek öleljetek engem,
fájó könnyem áztatja lelketek.
Még nem búcsúztam el….
suttogom elhalón,
de hiába várok
nem jön felelet…!
Ékszerként hordozlak magamban,
tündöklő drágakő alakban.
Ragyogtok szívem legmélyebb rejtekén,
vezérlő csillagként az álmaim tengerén!
