Emlékezni Rád, hogy lehet?
Vád! – hogy elfogult gyermeked!
Keresem a szót, nincsenek szavak,
hisz több voltál, mit e föld adhat!
Sötétben fény, mely utat mutatott,
szeretet, remény, mely életerőt adott!
S minden, minden, mire nincsenek szavak!
ÉDESANYA – a legdrágább e nap alatt!
Édes Jó Anyám, az, az imádságom,
égben lakó Jó Istenünk
Rád nagyon vigyázzon!
Szórja be utadat, gyönge violával,
jutalmazó két kezének minden áldásával!
♥
Forró dobogását
hallod- e Anyám szívemnek?
Minden dobbanása
azt mondja: szeretlek!
Szeretlek szívemnek
tiszta szent lángjával,
igaz szeretettel,
gyermeki hálával !!!
hallod- e Anyám szívemnek?
Minden dobbanása
azt mondja: szeretlek!
Szeretlek szívemnek
tiszta szent lángjával,
igaz szeretettel,
gyermeki hálával !!!
Áldott legyen a szív, mely hordozott,
és áldott legyen a kéz, mely felnevelt.
Legyen áldott eddigi utad,
és áldott legyen eddigi életed!
♥
Legyen áldott Benned a fény,
hogy másoknak is fény lehess.
Legyen áldott a nap sugara,
és melegítse szívedet.
♥
Hogy lehess meleg osztó forrás,
a szeretetre szomjazóknak.
És legyen áldott, támasz karod
a segítségre szorulóknak!
♥
Legyen áldott gyógyír szavad,
minden Hozzád fordulónak.
Legyen áldást hozó kezed,
azoknak akik érte nyúlnak!
♥
Végül legyen áldott immár,
minden hibád, bűnös vétked.
Hisz aki megbocsátja,
végtelenül szeret Téged!!!
A legnagyobb fájdalom mi engem érhet,
hogy elveszítettelek Téged!
Istenem segítsd Őt,
csak erre kérlek!
♥
Légy mellette, óvd és vigasztald
kérlek öleld át helyettem,
Istenem Te tudod csak,
mennyire szerettem!
♥
Édes jó Istenem
hallgasd meg imámat:
Áld meg minden jóval
Édes Jó Anyámat!
♥
Áldó két kezedet
tartsd meg mindig rajta,
mosolyogj Rá szeretet,
ne legyen bús napja!
Anyám, ma újra fölsajogtál
szívemben, s újra látlak Téged…
Ó, ha most élnél, most ha látnád,
mint fordult a gyermeked sorsa…
kihúznád magad, mint a nyárfa
s állnál ég felé magasodva.
♥
Könnytől mosott szemed a napfényt
szürcsölné, mint a dicsőséget.
minden Anyák közt ünnepelnénk,
a Te Anyai dicsőséged!
♥
Szegény Anyám, sírodra hull már,
az új tavasz piros virága,
de bennem lüktet még a véred,
szívemben, szíved dobbanása!
♥
Szememmel látod fölragyogni,
ami álomként élt csak Benned,
érzem amint fogod a tollam,
s kezemmel írod ezt a verset.
♥
Édesanyám, életem földje,
Aki testem, lelkem fogantad:
vagyok, mint voltál Anya én is,
sorsod értelmét nékem hagytad!
♥
Így élsz a mában és jövőben,
minden gyümölcsben, ami érik…
Visszük, visszük az élet lángját,
Anyám, Édesanyám…a végtelenségig!
Ezerszer megáldalak mindenért!
Amiért tartást adtál életemnek,
örök tartalmat emlékeimnek…
áldalak a gyönyörű - mesés színekért.
Áldalak és szeretlek,
Drága Anyám mindenért!
♥
Köszönöm, hogy lelked a lelkembe írtad!
Nincs felettünk hatalma a sírnak!
Örök az arcod nem száll el a szavad,
minden mosolyod a lelkemben maradt,
Temethet a halál, pusztíthat vízözön,
élsz a szívemben, ezt is KÖSZÖNÖM!
Aranykötésű imakönyvet
hagyott rám örökül Anyám,
Kis Jézus ingben, glóriában
van a könyv első oldalán.
Sok év előtt egyik sarokba,
beírta jó Anyám nevét.
Lehajtom a betűkre főmet,
hogy fölidézzem szellemét.
hagyott rám örökül Anyám,
Kis Jézus ingben, glóriában
van a könyv első oldalán.
Sok év előtt egyik sarokba,
beírta jó Anyám nevét.
Lehajtom a betűkre főmet,
hogy fölidézzem szellemét.
♥
Nekem úgy tetszik, hogy
fehér ruhában láttam Őt.
Tavasz volt épp, a kedves akác
virágozott a ház előtt.
A lemenő nap fénysugára
reszketett ajkán, zárt szemén.
Apám ott állt a ravatalnál,
és vélem együtt sírt szegény.
fehér ruhában láttam Őt.
Tavasz volt épp, a kedves akác
virágozott a ház előtt.
A lemenő nap fénysugára
reszketett ajkán, zárt szemén.
Apám ott állt a ravatalnál,
és vélem együtt sírt szegény.
♥
Hogy elmosódtak a betűk! Mily
sárgák s kopottak e lapok.
Rég' volt, midőn ez imakönyvből
még az Anyám imádkozott.
Kék selyemszállal összekötve
van itt hajambul egy kevés.
Aranyos fürtjeimhez akkor
nem illett még a szenvedés.
sárgák s kopottak e lapok.
Rég' volt, midőn ez imakönyvből
még az Anyám imádkozott.
Kék selyemszállal összekötve
van itt hajambul egy kevés.
Aranyos fürtjeimhez akkor
nem illett még a szenvedés.
♥
Írott imádság töredéke
mellett van az Anyám haja.
Emitt egy szentnek vézna képe
s egy régi, halvány Mária.
Elnézem… Éppen így viselt meg
a sors azóta engemet.
Sokszor szeretnék sírni, hogyha
nem szégyellném a könnyeket.
mellett van az Anyám haja.
Emitt egy szentnek vézna képe
s egy régi, halvány Mária.
Elnézem… Éppen így viselt meg
a sors azóta engemet.
Sokszor szeretnék sírni, hogyha
nem szégyellném a könnyeket.
♥
Az Úr imádságát ütöm fel
(kísérőm a nehéz úton),
s vigasztalást vegyít a kínhoz
a Te imád, ó, Jézusom!
Imádság kell a szenvedőnek,
akit a sors árván hagyott.
Úristen, én nem zúgolódom:
legyen a Te akaratod.
(kísérőm a nehéz úton),
s vigasztalást vegyít a kínhoz
a Te imád, ó, Jézusom!
Imádság kell a szenvedőnek,
akit a sors árván hagyott.
Úristen, én nem zúgolódom:
legyen a Te akaratod.
♥
Föl nem panaszlom a világnak,
csak szellemednek, jó Anyám!
Milyen kopár lett ifjúságom,
s hogy mennyi bánat szállt reám.
Tűrtem, reméltem, megalázva
idegenek közt éltem én;
De azt a régi imakönyvet,
s emléked szentül őrizém.
csak szellemednek, jó Anyám!
Milyen kopár lett ifjúságom,
s hogy mennyi bánat szállt reám.
Tűrtem, reméltem, megalázva
idegenek közt éltem én;
De azt a régi imakönyvet,
s emléked szentül őrizém.
most pattanó hurrá pengenek,
s egy szívdobbanásra ráölelve
mint vágy- verte dallam, zengenek.
♥
Majd hosszú sóhajra hangolódva,
elszállnak Utánad messzire,
én mindig tudtam hiányzol majd,
de sosem hittem, hogy ennyire!!!
Midőn feljött a hold s a csend beálla,
terjedt fának tövében ültem én,
és képzetemben messze elrepültem ...
Áldott Anyám Rólad emlékezém.
♥
S a lantot is már-már kezembe vettem,
hogy zengjek, ég áldását kérve Rád,
midőn a fa zúgni kezdett felettem,
s én elbámulva hallgatám szavát.
♥
S a fa beszélt: "midőn ifjú koromban
lesujta engem a bősz fergeteg,
Anyád volt az, ki újra fölsegített;
Az ég hatalma áldja érte meg."
♥
És zengni kezdett a kicsiny madárka:
"Midőn megfogtak pajzán gyermekek,
Anyád volt az ki újra elbocsátott;
Az ég hatalma áldja érte meg."
♥
S a lepke, a virág, minden mi érez,
fejedre oh Anyám, áldást rebeg;
De egy, ki mindenét nyeré Tetőled,
nem tud szólni, csak hallgat gyermeked.
terjedt fának tövében ültem én,
és képzetemben messze elrepültem ...
Áldott Anyám Rólad emlékezém.
♥
S a lantot is már-már kezembe vettem,
hogy zengjek, ég áldását kérve Rád,
midőn a fa zúgni kezdett felettem,
s én elbámulva hallgatám szavát.
♥
S a fa beszélt: "midőn ifjú koromban
lesujta engem a bősz fergeteg,
Anyád volt az, ki újra fölsegített;
Az ég hatalma áldja érte meg."
♥
És zengni kezdett a kicsiny madárka:
"Midőn megfogtak pajzán gyermekek,
Anyád volt az ki újra elbocsátott;
Az ég hatalma áldja érte meg."
♥
S a lepke, a virág, minden mi érez,
fejedre oh Anyám, áldást rebeg;
De egy, ki mindenét nyeré Tetőled,
nem tud szólni, csak hallgat gyermeked.
Várlak a hajnal derengésében,
várlak az est sötétjében,
várlak, mikor hajam tépi a szél,
várlak mikor a nap útra kél!
♥
Várlak nyáron, várlak télen,
várlak fényben, sötétségben,
várlak ébren, várlak álmomban,
várlak örökkön örökké, magamban!
Várlak, míg ki nem huny szívemben a fény…
várlak, míg a nappalt fel nem váltja az éj!
Vándor, látod ott azt a fénylő ablakot?
Anyám vár rám, de én, csak nem kopogtatok….
Csendes minden az éjben, a fű sötét,
ha most belépnék, elébe omlanék :
♥
„Lásd, Anyám, a világ már nem érdekel….
a szavad, a szavad, szív melege kell!
A békés lámpafény, a langyos pirkadat -
nekem, ki ődöngök mihasznán, egymagam...!”
♥
Jaj, kihunyt a fény! Mi történhetett?
Megnézném, vándor, de lépni nem merek.
Hagyd, hogy itt most helyben meghalhassak én!
Az volt ott az egyetlen, s végső lámpafény!
s szívem örökké őrzi
majd ezt a képet.
Még utoljára szemedbe
nézek
s benne a pillanat
örökké újjá éled.
Még utoljára Hozzád
szólnék,
de, hogy nem válaszolsz,
attól félnék.
Még utoljára várlak Téged,
aztán elfogadlak
örök emléknek.
Még utoljára Rólad írok
- Te nem látod –
de a lelkem mélyén
most is sírok…!
Valahányszor Anyám jut eszembe,
fájó könnyek gyűlnek a szemembe…
és keblemből sóhaj tör elő.
Jó Anyám, hogy vágyódom Utánad,
s álmaimban fonódik reám csak,
két karod, a forrón ölelő....!
fájó könnyek gyűlnek a szemembe…
és keblemből sóhaj tör elő.
Jó Anyám, hogy vágyódom Utánad,
s álmaimban fonódik reám csak,
két karod, a forrón ölelő....!
♥
Uramisten! Nézd Őt, milyen árva,
viselj gondot Édes, jó Anyámra,
hogy ne kelljen többé sírnia!
Jó angyalok, szálljatok fölébe,
áldásommal... súgjátok fülébe:
a távolban mindig rágondol leánya!
Uramisten! Nézd Őt, milyen árva,
viselj gondot Édes, jó Anyámra,
hogy ne kelljen többé sírnia!
Jó angyalok, szálljatok fölébe,
áldásommal... súgjátok fülébe:
a távolban mindig rágondol leánya!
♥♥
Óh Angyal! - ott fenn a mennyben,
Te aki az égben laksz : mért hagytál el engem?
♥
Fájdalomtól eltorzul most arcom,
könny szökik szemembe, elakad a hangom,
Két kézzel kapaszkodnék Feléd,
szívembe hasít a sok emlék:
♥
Mindig ragyogott szívedből a szeretet,
mindig mosolyogtál, ha fájt is Neked.
Te voltál számomra a mindenség,
a sötétséget legyőző reménység.
♥
Óh Angyal! ott fenn a mennyben,
Te Aki az égben laksz : mért hagytál el engem?
nincs tavasz, se nyár,
nekem már nem dalol
többé kismadár.
♥
Mint őszi falevél,
kit fája ledobott,
egyedül Nélküled,
olyan árva vagyok!
♥
Megkövült szívem…
s múltam megremeg…
úgy fáj, hogy nem vagy itt
hisz annyira szerettelek!
♥
De bármerre légy is, kísérlek mindenütt,
és kísér sok szerető szavam.
S míg én vagyok, Te itt vagy velem,
ne hidd hát, hogy itt maradtam magam.
♥
Tán örökre elmerült drága arcod hamva,
képedet örökre megőrizem mégis.
És szeretném, ha hangom addig el nem halna,
míg el nem mondom: Mama, a szívem a Tiéd is!
Halott Anyámról álmodtam az éjjel,
mióta meghalt sokszor visszatér.
Meglátogat éjjel, ha mélyen alszom,
bárhol vagyok Ő, mindenütt elér!
♥
Tudom, hogy meghalt, álmomban, ha látom,
és még is úgy jön, mintha élne még.
S azt is tudom, hogy ébredésem percén,
elhalványítja Őt a messzeség!
♥
Sohasem szól, csak mosolyogva néz rám,
mintha nem volna többé már szava,
s csak bólogat, mikor fölsír belőlem :
- bocsáss meg nékem, bocsáss meg, Mama!
♥
Sokat vétettem ellened, míg éltél,
nehéz adósság nyomja lelkemet,
Nem tudtalak oly végtelen szeretni,
mint Te szerettél, Mama, engemet.
♥
Egész szívem szülötteimnek adtam,
amint Te tetted, ó szegény Mama.
S hidd el, majd ők ezerszer visszaadják,
amit Néked vétettem valaha.
♥
Te értem, én meg Őérettük éltem,
Ők meg majd másért, bocsáss meg nekem!
Én is előre megbocsátom nékik,
amit majd Ők vétkeznek ellenem!
mintha nem volna többé már szava,
s csak bólogat, mikor fölsír belőlem :
- bocsáss meg nékem, bocsáss meg, Mama!
♥
Sokat vétettem ellened, míg éltél,
nehéz adósság nyomja lelkemet,
Nem tudtalak oly végtelen szeretni,
mint Te szerettél, Mama, engemet.
♥
Egész szívem szülötteimnek adtam,
amint Te tetted, ó szegény Mama.
S hidd el, majd ők ezerszer visszaadják,
amit Néked vétettem valaha.
♥
Te értem, én meg Őérettük éltem,
Ők meg majd másért, bocsáss meg nekem!
Én is előre megbocsátom nékik,
amit majd Ők vétkeznek ellenem!
Nagyon régen volt, mikor Anyám, az ágyam fölé hajolt,
és mosolyát szórva rám, szép altatódalt dalolt.
E kis dal, is mint minden szó, imádság volt az ajkán,
mellyel érettem zörgetett az Istennek ajtaján!
♥
S ma, hogy eszembe jut újra a sok elnémult csata,
letérdelek és folytatom, ahol Ő abba hagyta!
De a könny és öröm között, csak suttogom ez imát:
ezerszer köszönöm Uram, Őt, a legdrágább Anyát!
Ahogy a napok rövidülnek,
úgy érzem, mintha köd borulna rám.
Ahogy az éjjelek lehűlnek,
mind gyakrabban jut eszembe Anyám.
♥
Mit oly sokszor elhalasztottam,
elmondanám, mert úgy érzem, hogy vár….
jóvátenném mit mulasztottam….!
De nem lehet, mert Ő már messze jár.
♥
Ó mennyi mindent nem tettem meg!
Még nem késő Te még megteheted,
megőszülve is maradj gyermek,
mond, meg Neki mennyire szereted!
♥
Két keze Érted dolgozott csak,
mindennél jobban szeretett,
az éjt is nappallá téve,
óvott Téged és vezetett!
♥
Amit akkor elfelejtettél,
talán még jóváteheted,
hát menj, és simogasd meg,
a Téged védő két kezet!
Amíg lehet, amíg lehet!
♥
S ha olykor nagyon elfáradtál,
Ő hozta vissza a kedvedet,
Ő tanított beszélni téged….
nyitogatta a szemedet!
Mert szeretett, úgy szeretett!
♥
Most vár valahol megfáradtan,
nem kér sokat, csak keveset!
Hát szaladj hozzá, mondj egy jó szót,
egy vigasztaló kedveset!
Tán még lehet, tán még lehet!
♥
A szíve érted dobogott csak,
amíg belebetegedett,
de Ő titkolta nem mutatta,
nem mondta el: hogy szenvedett!
Csak mosolygott és nevetett!
♥
Bárhol is vagy hát fordulj vissza,
…hogy Te soha ne bánd meg….!
és csókold, meg amíg nem késő,
azt az áldott, két kezet!
…ha még lehet, ha még lehet!
Mennyei jó Atyám, őriző pásztorom,
kelő nap fényénél Hozzád fohászkodom.
Fejet hajt előtted a fűszál, virágszál,
hálát adok Néked, hogy reám vigyáztál.
♥
Ne hagyj el engemet édes jó Istenem.
oh, ha Te vagy velem, kicsoda ellenem?
Függeszd őrző szemed édes jó Anyámra,
hints áldást fejére, a lába nyomára!
Köszönöm Istenem az Édesanyámat!
Amíg Ő véd engem, nem érhet semmi bánat!
Körül vesz virrasztó, áldó, szeretettel,
értem éjjel – nappal dolgozni nem restell!
Áldott teste, lelke, csak érettem fárad,
Köszönöm Istenem az Édesanyámat!
♥
Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este,
imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve!
Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban,
itt e földön senki sem szerethet jobban!
Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,
Köszönöm Istenem az Édesanyámat!
♥
Te tudod Istenem, milyen sok az árva,
aki oltalmadat, vigaszodat várja!
Leborulva kérlek, gondod legyen rájuk,
hiszen szegényeknek, nincsen Édesanyjuk!
Vigasztald meg Őket, áldó kegyelmeddel,
nagy, nagy bánatukat, takard el, temesd el!
♥
Áldd meg Édesanyám, járását, kelését!
Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!
Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad!
Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat!
Halld meg Jó Istenem, legbuzgóbb imámat:
Köszönöm, köszönöm az Édesanyámat!
Évek sokasága szállt el mögöttünk,
szelíd mosolyod itt él közöttünk!
Fent a magasból tekintesz le rám,
áldott emlékű Édesanyám!
♥
Veled álmodtam újra az éjjel,
s karoddal a múltam nyúlt felém,
Hozzád simulva a szívedhez bújtam,
Te nem láthattad, de sírtam én!
♥
Karjaidba újra vigaszt leltem,
ahogy Anyjánál a kisgyerek,
és csak némán Hozzád bújva,
nyeltem, nyeltem a könnyeket!
Könnyek hullnak a mennyből,
most igazán sírnak a fák,
nem tudom, hol keresselek,
nem tudom, hol találok Rád...
♥
Egyre csak lesem a néma,
láthatatlan jeleket,
nem értem, hogy mindaz, ami voltál
most egyszerre hol lehet...?
♥
Hideg könnyek hullnak a mennyből,
sebet ütve lelkemen,
érzésekből értelek csupán,
szavaid nem értem, nem érthetem...
♥
Szívem köré álmot sző a lelked,
ezt az álmot soha el nem engedem,
s ott leszünk mi együtt, mind,
ahogy mindig akartad, Édesem.
♥
Sűrű könnyek hullnak a mennyből
most együtt sírnak a felhők, a fák
álmomban megleltelek, Anyám,
tudom már, hol találok RÁD…!
most igazán sírnak a fák,
nem tudom, hol keresselek,
nem tudom, hol találok Rád...
♥
Egyre csak lesem a néma,
láthatatlan jeleket,
nem értem, hogy mindaz, ami voltál
most egyszerre hol lehet...?
♥
Hideg könnyek hullnak a mennyből,
sebet ütve lelkemen,
érzésekből értelek csupán,
szavaid nem értem, nem érthetem...
♥
Szívem köré álmot sző a lelked,
ezt az álmot soha el nem engedem,
s ott leszünk mi együtt, mind,
ahogy mindig akartad, Édesem.
♥
Sűrű könnyek hullnak a mennyből
most együtt sírnak a felhők, a fák
álmomban megleltelek, Anyám,
tudom már, hol találok RÁD…!
Nekem már nincs Anyám, ki simogasson,
estére érve álomba ringasson.
Gyengéd kezével édesen becézzen,
szelíd szaván, szép meséket meséljen.
♥
Az én Anyám a kéklő égben él már,
csillag szemével onnan néz le énrám.
Ha boldognak lát szeme felragyog,
de mindig sír, ha szomorú vagyok.
Szárnyas cseléd az Anyám,
elment a tejútra,
kócos angyalok ingét
kék teknőbe mossa.
Szőke kontya kibomlik,
haja száll a szélben,
teregeti a ruhát
napsugár kötélen.
♥
Mosásáért az angyalok
csillagokat adnak,
ezüstöst és ragyogót
kötényibe raknak.
Boldogan viszi szegény,
bandukol a porban,
s megáll gyönyörködni
a kapott csillagokban.
♥
Kiveszi a legszebbet
csöndben a kötényből,
mutatja lányának:
énnekem az égből.
Azt a fényes csillagot
lesem minden este,
Így látok a sárból
szegényen is a mennybe…..!
születésem óta,
testemet, lelkemet
a bajtól is óvta?
♥
Ki tanított engem
Isten szent nevére,
s ha baj vagy bánat ért,
ki ölelt szívére?
♥
Könnyes lesz a szemem,
ha róla beszélek:
az én Édesanyám
ez az áldott lélek.
♥
És szívemnek nincs szebb
kívánsága, vágya,
csakhogy Őt az Isten
ezerszer megáldja!
Édesanya…Ő az aki az életet tovább adta nekünk,
hogy a világnak mi is részesei legyünk.
Csak szeret és szolgál az első perctől fogva,
minden lépésünket Őrangyalként óvja!
♥
Türelemmel osztja, életét, szívét,
tanítja, neveli kedves gyermekét.
Ajkáról az imádság értünk száll az égbe,
hogy az Úr áldását, bizalommal kérje.
♥
Örömben, bánatban velünk megosztozik,
ha nehéz a keresztje, nem panaszkodik.
Arcáról sugárzó édes szeretet
elrejti a szemében csillogó, fájó könnyeket.
♥
Élete piciny láng, tündöklő sugár,
fényében a vándor, mindig haza talál.
S ha kialszik a láng, égbe száll a füstje,
a szív pihen, de szeretete velünk marad a földön
MINDÖRÖKRE!
Gyere el hozzám ki a temetőbe,
öleld át fejfám, vegyél engem ölbe.
Oly nehéz a föld, ami nyomja testem,
Te légy ott velem ahol a keresztem!
♥
Ültess virágot, piros futórózsát,
kezemet nyújtom, messziről majd hozzád.
Érintsd meg a rózsát, szakíts le egy szálat,
szorítsd ajkadhoz, mintha csókolnálak.
♥
Azzal a rózsával üzenem néked,
mennyire hiányzol, szeretlek téged.
Tűzpiros szirmai, illatosak, szépek,
töröld le könnyeid, ne sírjál értem!
♥
Szomorú arcodon mosoly tündököljön,
bánat a szívedbe soha ne gyötörjön!
Mielőtt hazamész, simítsd meg fejfámat,
úgy búcsúzz el tőlem, hogy az emlékek nem fájnak!
♥
Gondolj a múltra, milyen szép volt régen,
mindent megtettél, amit tőled kértem.
El kell fogadnod többé nem kereslek,
mindig az éltessen: örökké szeretlek!
Zord sírhalom fedi álmaim romjait,
a porladó idő mindent felemészt,
Már bomlásnak indulnak halott vágyaim,
szétszabdalt szívemből az érzés kárba vész.
♥
A temető sivár s a sötétség szirtjein,
kóvályog a léptem sírodat keresve.
Kutatom, mint mindig lángoló hiányként,
engem simogató bársonykezedet…
♥
Itt vagyok Anyu…jöttem megköszönni,
hogy síron túl is jóságodat érzem.
Sajog a csönd, s keserű könnyeim,
mossák tisztára jéghideg sírköved.
♥
Az apró mécses eleven tüzében
felsejlik az arcod, kedves mosolyod.
Látom miként átadod könnyes tekintettel
születésnapomra, drága ajándékod.
♥
Köszönöm Anyu… szívemből köszönöm,
most hiányod árnya is keservesen zokog.
A csend szavától kong a temető,
s bár homlokomról nem mállik le a gond:
♥
Érzem ahogy körbefon szíved melege,
és adni vágysz még halálodon túl is.
Elfogadom Anyu, és megköszönöm….
Érte, hálám elkísér egész halálomig.
Elnézem a fecskét
fiát hogy eteti,
hogy betakargatja,
hogy gondját viseli.
♥
Te is így viselted
gondomat jó Anyám,
a lábad nyomát is
hát hogyne áldanám!
♥
Áldom a napot is,
mely Rád ragyogott,
áldom Istent is,
Ki Nékem adott!
♥
Ha száz szívem volna,
mind Érted dobogna
Szelíd arcod mind a százban,
napfényként ragyogna!
♥
Áldjon meg az Isten,
jártadban, keltedben
Hová nézel a virág is
ott nyíljék legszebben!
♥
Nincs több, csak egy szívem
egyetlen egy van:
ám, de százzal sem tudnálak
szeretni már jobban!
♥
A Te neved zengi,
minden dobogása…
Szálljon Reád Édesanyám
az Isten áldása!
Fejemre tette két kezét,
szemembe nézett két szeme.
Felejthetetlen lett nekem
nyílt tekintete.
♥
Kezében mindig munka volt,
beteggé, hányszor tette az,
s hálát nem várva, boldogan
lett, Ő az áldozat.
♥
Csak azt nem értem, jó Atyám,
hűsége honnan vett erőt?
Hogy annyi gond és szenvedés,
meg nem törte Őt?
♥
De láttam, olykor-csendesen,
ha összetette két kezét-
imává nőtt sóhajából,
felnevelt hitét.
♥
Ma Érte kérlek, ó, Uram,
hogy áldd meg Őt most gazdagon!
Mert hűséges az én Anyám,
hűséges nagyon……!!!
szemembe nézett két szeme.
Felejthetetlen lett nekem
nyílt tekintete.
♥
Kezében mindig munka volt,
beteggé, hányszor tette az,
s hálát nem várva, boldogan
lett, Ő az áldozat.
♥
Csak azt nem értem, jó Atyám,
hűsége honnan vett erőt?
Hogy annyi gond és szenvedés,
meg nem törte Őt?
♥
De láttam, olykor-csendesen,
ha összetette két kezét-
imává nőtt sóhajából,
felnevelt hitét.
♥
Ma Érte kérlek, ó, Uram,
hogy áldd meg Őt most gazdagon!
Mert hűséges az én Anyám,
hűséges nagyon……!!!
Egy angyalt küldtem, hogy vigyázzon Rád,
fényed legyen, ha komor sötét az éjszakád.
Ha álmatlanság gyötör, altasson szelíden,
ha mindenki el is hagy, Ő vigaszod legyen!
♥
Szárítsa fel könnyeid, ha bánatos a szíved,
Ő legyen, ki enyhíti bűnödet, vétkedet!
Lelkedbe gyújtson kis szeretet lángokat,
melyeket tovább adhatsz Te is másoknak!
♥
S végül váljon benned áldássá a szeretet fénye,
hogy Te is ragyoghass mások szívében!
Úgy ahogy én is, ki angyalt küldtem Hozzád,
s már az égből hallom, hozzám szóló imád!
Átnyúlt egy kéz egy másik világból,
hol más törvények csengése lendít,
Érintésére dermedten álltam,
most reszketek, most is megindít!
♥
Anyám érintett agg keze által,
egy másik anyának
szemében a könny is összefutott:
Hosszú utat már én is bejártam,
de sírni így csak Anyám tudott!
♥
Sírva szeretni azt, aki drága,
s átmenni érte egy más világba…!
Ő volt itt, vagy én Hozzá szálltam…?
Könnyei közt egy cseppé váltam!
♥
Virág lettem egy szép virágból,
üzent Anyám egy más világból!
Sírva üzent, nem keseregve,
s egy angyal szállt felénk nevetve!
olyan erős vára,
mint mikor az Anyja
őt karjaiba zárja.
♥
Nincsen őrzőbb angyal
az Édesanyánál,
éberebb csillag sincs,
szeme sugaránál.
♥
Nincs is annyi áldás
amennyi sok lenne,
amennyit az Anya,
meg ne érdemelne!
Nincsen szebb e szónál, amit ismerek:
Anyu...Anyu...Anyu... nagyon szeretlek!
Emlékszem este volt, s elfáradt szemed,
de egyre csak fogtad, azt a kis kezet.
♥
Simogattad féltőn, gyengéden becézted,
aludj el gyermekem, jönnek a tündérek...
S meséltél kitartón a nagy üveghegyről,
gonosz boszorkákról, és a hét törpéről.
♥
Azt hittem örök lesz, végtelen az élet,
sosem veszíthetsz el, s én sohasem Téged.
Azt hittem örök lesz, hogy ringatod álmom,
de felnőtté lettem… Anyu, jaj de bánom!
♥
Bár még apró lennék, piciny kisgyermek,
nyafognék kitartón, végy fel engemet.
Had üljek öledbe, s úgy dajkálj el engem,
álomba ringatva, megtépázott lelkem.
♥
Mert bíz felnőtt lettem, elszaladt az élet,
s titkon néha sírok, éltem semmivé lett.
Eltűntek álmaim, mert nem vagy mellettem,
hogy ringass, csak ringass, Drága Egyetlenem!
mint patak a medrét, madarat az ág,
mint sóhajos nyári éjjel a fák az eget,
mindenkinél jobban, TÉGED, így
SZERETLEK!
♥
Édesanyám, egyetlen, Drága,
Te szüzesség kinyílt virága
önnön fájdalmad boldogsága:
Istent alkotok - szívem szenved -
hogy élhess, hogy teremtsen mennyet….
hogy jó legyek, s Utánad menjek!
Csöndesen elment, mint Anyák, ha mennek…
búbánatát, gondját itt hagyta nekem.
Ő sértetlen, mint minden halottak,
nem ér el Hozzá már többé semmi sem!
♥
Anyám arca lobog előttem…
míg végzem a munkám, és Rá gondolok…
A tűzhely lángja, s fazekak gőze,
homloka körül, mint fény gomolyog.
♥
És megnő, megszépül a párában, fényben,
feje fölött ím Glória ragyog…
Kinyújtom karom, de nem tudom elérni…
már magukhoz emelték a csillagok.
Sebesen suhanó sólyom, szárnya alatt a széllel,
suhan úgy tova a tájon, mint ahogy múlnak az évek.
Emlékek, tétova percek tűnnek el nyomtalanul,
visszaidézni a szépet, próbálom hasztalanul!
♥
Egyetlen kép, ami tiszta, mióta emlékezem,
Anyu, hogy fölém hajolva, megfogja a kezem!
Szemében szeretet csillog, az arcán büszke öröm,
hogy Ő lett az Anyám - a sorsnak - ezerszer megköszönöm!
Van egy szó, van egy név ezen a világon,
melegebb, színesebb, mint száz édes álom.
Csupa virágból van, merő napsugárból….
ha ki nem mondhatod, elepedsz a vágytól.
♥
Tisztán cseng, mint puszták estéli harangja,
örömében sír az, aki ezt a szót hallja.
Ártatlan kisgyermek, csöpp gügyögő hangja,
amikor gőgicsél, mintha volna szárnya.
♥
Amikor a szíved már utolsót dobban
ez az elhaló szó az ajkadon ott van.
Mehetsz messze földre, véres harcterekre,
ez a szó megtanít igaz szeretetre.
♥
Bánatban, örömben – ver az Isten, vagy áld,
hogyha elrebeged, már ez is imádság.
És ha elébed jön könnyes szemű árva,
e szóra felpattan szíved titkos zárja.
♥
Drága vigasztalás ez a szó, ez a név,
királynak, koldusnak menedék, biztos rév.
Te vagy legboldogabb, nem gyötörnek gondok,
ha keblére borulsz, és Neki mondod!
♥
S ha szomorú fejfán olvasod e nevet,
virágos sírdombon a könnyed megered.
Van egy szó, van egy név, valóság nem álom,
nekem a legdrágább ezen a világon!
♥
Ez a legforróbb szó, az én legszebb imám,
amikor kimondhatom: Anyám, Édesanyám!
Ordítani tudnék a fájdalomtól,
de nehéz kibírni…
Édes Istenem lesz – e még nap,
amikor nem fogok sírni….?
♥
Lesz – e még nap,
amely ezután is ugyanúgy kel fel…?
Lesz – e még élet,
hiszen már soha nem jön el….!
♥
Halódó porait a szél viszi tova,
megvert a sors,
a kegyetlen, mostoha!
♥
Elvette tőlem, pedig
Ő volt a mindenem!
Segíts a fájdalmat hordozni,
könyörgök, Istenem!
Forró sóhajtások, lelkemnek
elszaggatott darabjai!
Itt lengjetek, hol Édesanyámnak
nyugosznak áldott hamvai.
elszaggatott darabjai!
Itt lengjetek, hol Édesanyámnak
nyugosznak áldott hamvai.
♥
Vagy szálljatok fel a mennyekbe,
hol Ő van, s a többi angyalok.
És lelkem e dicső helyekbe
Vagy szálljatok fel a mennyekbe,
hol Ő van, s a többi angyalok.
És lelkem e dicső helyekbe
várjátok meg: mert meghalok.
♥
„Mindég csak sírsz? csak bús siralomra
nyílnak most is bágyadt szemeid…?
Mindég csak e gyászos sírhalomra
öntözgeted néma könnyeid?
♥
Tudom, legszebb örömeid reggelét
e szomorú hant alá zárád….
Tudom, árva szíved kedves felét
kéri vissza epedő orcád.
♥
Oh, hárítsd el ázott fátyolodat
bús szemedről, kegyes szenvedő!
Nem fedi már szeretett tárgyadat
e porhalom, s mohos temető.
♥
Ott lebeg már az öröm szárnyain,
hol a békés Lét csörgedez,
S virágzó zöld pálmák árnyékain
örök élet lelke lengedez;
♥
Ott békesség s Isteni nyugalom
harmatozva száll mindenekre,
Nincs ott bánat, sem gyász, sem sírhalom,
sem bús fátyol halvány képekre!”
nyílnak most is bágyadt szemeid…?
Mindég csak e gyászos sírhalomra
öntözgeted néma könnyeid?
♥
Tudom, legszebb örömeid reggelét
e szomorú hant alá zárád….
Tudom, árva szíved kedves felét
kéri vissza epedő orcád.
♥
Oh, hárítsd el ázott fátyolodat
bús szemedről, kegyes szenvedő!
Nem fedi már szeretett tárgyadat
e porhalom, s mohos temető.
♥
Ott lebeg már az öröm szárnyain,
hol a békés Lét csörgedez,
S virágzó zöld pálmák árnyékain
örök élet lelke lengedez;
♥
Ott békesség s Isteni nyugalom
harmatozva száll mindenekre,
Nincs ott bánat, sem gyász, sem sírhalom,
sem bús fátyol halvány képekre!”
Csak ahol senki sem lát ott sírok én,
mások előtt erősnek mutatom magam,
bíbor hajnalok nyelik el leomló könnyeim,
s párnámba fúrom zokogó szavam.
♥
Fölöttem nincsen ég, talpam ingoványt tapos,
hitem szó nélkül egy csapásra lett oda,
szózatom zeng : Istenem mond miért…?
magasra küldöm fel, hol nem hallgattak meg soha!
♥
Lüktető eremben NEVED a kín: látlak – e még?
térdem hideg kövön koppan : leterített a fájdalom,
csak ahol senki sem lát, Érted ott sírok én,
s a virradat elnyeli hangtalan sóhajom.
Éjszakánként imára kulcsolom kezem,
és úgy kérlek édes Istenem:
adj békét Édesanyámnak és nekem!
♥
Fáj a hiány, bár a lélek itt él,
ezt nem adnám boldogságért, gazdagságért:
mindent odaadnék Édesanyámért!
♥
Tudom, hogy többé nem érinthetem,
de kérlek, könyörülj Istenem:
adj békét Neki és nekem!
♥
Könny áztatja a rózsafüzért,
mely pótolja az Ő drága kezét:
Szűz Márián érzem a szívét.
♥
Most is rebegve mondom az imát,
hogy védd és óvd Édesanyát:
Ha majdan egyszer magányodat érzed,
csillagok lágy fényét szomorúan nézed….
Én ott leszek majd Veled, s az égboltra lépek,
hogy ne legyél magányos,ha a csillagokat nézed!
♥
Ha majdan egyszer, könny áztatja szemed,
s nem lesz, ki letörölje, és megfogja a kezed….
Én ott leszek majd Veled, megfogom a kezed,
könnyedtől szárítom, megfáradt szemed!
♥
Ha majdan egyszer, leülsz a parton,
s Rád hajol lomhán a jéghideg alkony….
Én akkor is ott leszek a parton megbújva,
lágy szellő képében, átölellek újra!
♥
Ha majdan egyszer, magányodat érzed,
nézzél fel az égre :
ÍGÉREM, VISSZANÉZEK…!
Úgy félek, Anya! De itt vagy velem,
s hiába kúszik torkomra a félsz,
mert eltörpül a rettegés bennem,
ha átölelsz, és csendesen mesélsz.
♥
Míg alszom, arcomra csókot lehelsz,
ha fázom, takaróm féltőn hozod.
Éhemre, szomjamra folyton ügyelsz,
s felvidít mindig drága mosolyod.
♥
Nézd! Tenyeredbe teszem a kezem,
ujjaid bilincse fonja körül!
Tiédhez igazítom a léptem,
bár tudom, sosem hagynál egyedül.
♥
Anya, hagy súgjam meg a titkomat!
Nincsen, aki drágább volna Nálad!
Ezért hallod annyit, a hangomat,
s ezért kiáltok mindig Utánad.
♥
Figyelj, Anya! Hajolj le egy picit!
Csak átölelem csöppet a nyakad,
arcodra csenek egy nedves puszit,
s Tiédhez szorítom az arcomat.
♥
Ha nagy leszek, majd én altatlak el
esténként dallal és szép mesékkel.
Szívemnek akkor is drága leszel,
ha sok mindenre már nem emlékszel.
♥
Én fogom akkor majd a kezembe
pergamenbőrű, bársony kezed,
és csókolom féltőn a homlokod,
mert végtelenül hálás leszek.
♥
De most kérlek, ölelj még magadhoz,
súgd a fülembe a kedvenc mesém!
Had simítsam arcom az arcodhoz,
és mondhassam el, hogy köszönöm, én!
s hiába kúszik torkomra a félsz,
mert eltörpül a rettegés bennem,
ha átölelsz, és csendesen mesélsz.
♥
Míg alszom, arcomra csókot lehelsz,
ha fázom, takaróm féltőn hozod.
Éhemre, szomjamra folyton ügyelsz,
s felvidít mindig drága mosolyod.
♥
Nézd! Tenyeredbe teszem a kezem,
ujjaid bilincse fonja körül!
Tiédhez igazítom a léptem,
bár tudom, sosem hagynál egyedül.
♥
Anya, hagy súgjam meg a titkomat!
Nincsen, aki drágább volna Nálad!
Ezért hallod annyit, a hangomat,
s ezért kiáltok mindig Utánad.
♥
Figyelj, Anya! Hajolj le egy picit!
Csak átölelem csöppet a nyakad,
arcodra csenek egy nedves puszit,
s Tiédhez szorítom az arcomat.
♥
Ha nagy leszek, majd én altatlak el
esténként dallal és szép mesékkel.
Szívemnek akkor is drága leszel,
ha sok mindenre már nem emlékszel.
♥
Én fogom akkor majd a kezembe
pergamenbőrű, bársony kezed,
és csókolom féltőn a homlokod,
mert végtelenül hálás leszek.
♥
De most kérlek, ölelj még magadhoz,
súgd a fülembe a kedvenc mesém!
Had simítsam arcom az arcodhoz,
és mondhassam el, hogy köszönöm, én!
Mama! - rég elmentél, s hallgatod imámat,
felszállt az égig, s elröpült Utánad....
Minden egyes sóhaj, mely elhagyta lelkem,
mindegyik azt súgta: légy mindig mellettem....
♥
Felnézek az égre, s látom a szemedet....
szürkén, és szomorún…, s lassan el is ered
az esőkönnyeknek végtelen patakja,
s mind a ketten sírunk magunkra maradva.
Beszélj, Anyám! Szavad a szív zenéje,
szívedből szeretet s élet szakad;
Nappalodik a szenvedélyek éje,
meleg sugárként ömlik szét szavad.
Buzdíts a jóra, ó a küzdelemben,
szeretni, hinni ó, taníts meg engem!
Szívedbe Isten lelke költözött...
Áldott vagy Te az asszonyok között!
szívedből szeretet s élet szakad;
Nappalodik a szenvedélyek éje,
meleg sugárként ömlik szét szavad.
Buzdíts a jóra, ó a küzdelemben,
szeretni, hinni ó, taníts meg engem!
Szívedbe Isten lelke költözött...
Áldott vagy Te az asszonyok között!
♥
Ragyogjon arcod és ne sírj miattam!
Bár most levert és bús vagyok,
lesz még idő - ne félj! - midőn dicsőség,
övezi majd e büszke homlokot!
Te csak szeress, ne legyen semmi gondod,
vigasz legyen szavad, bár feddve mondod….
és drága könnyeiddel öntözöd...
Áldott vagy Te az asszonyok között!
Bár most levert és bús vagyok,
lesz még idő - ne félj! - midőn dicsőség,
övezi majd e büszke homlokot!
Te csak szeress, ne legyen semmi gondod,
vigasz legyen szavad, bár feddve mondod….
és drága könnyeiddel öntözöd...
Áldott vagy Te az asszonyok között!
♥
Te szíved az, mi Téged fölmagasztal,
virágok nyílnak lábaid nyomán,
Termő rügyet bocsát a sziklapatakja,
amerre jársz, mint égi látomás:
S hol szebb világok tiszta üdve támad,
Te oda szállsz - kivívtad koronádat!
Körötted minden fénybe öltözött...
Áldott vagy Te az asszonyok között!
virágok nyílnak lábaid nyomán,
Termő rügyet bocsát a sziklapatakja,
amerre jársz, mint égi látomás:
S hol szebb világok tiszta üdve támad,
Te oda szállsz - kivívtad koronádat!
Körötted minden fénybe öltözött...
Áldott vagy Te az asszonyok között!
♥
Üdvöz légy, jó Anyám! Malaszttal teljes,
szívedhez járul boldogan fiad.
Szívem remeg, mert üdvössége teljes,
szívem zokog, de az öröm miatt!
Ó, mert áldás nő az áldás helyén:
áldott vagyok, méhed gyümölcse, én!
Várnak reánk nem ismert gyönyörök...
Áldott vagy Te az asszonyok között!
szívedhez járul boldogan fiad.
Szívem remeg, mert üdvössége teljes,
szívem zokog, de az öröm miatt!
Ó, mert áldás nő az áldás helyén:
áldott vagyok, méhed gyümölcse, én!
Várnak reánk nem ismert gyönyörök...
Áldott vagy Te az asszonyok között!
melyben sugár s könny lágyan összefolyt.
Jól tudtam, hogy nagy, nagy bánata volt,
nem láttam mégsem bájosabb mosolyt!
♥
Faggattam, kértem: nos mi bántja hát?
de mást nem láttam, csak szép mosolyát!
Rajtam pihent a könny áztatta szem,
s mosollyal mondta: nem fáj semmi sem!
♥
Mint vándor angyal járt e bús világban,
ha égre nézett mosolyogni láttam.
Úgy tetszett nékem: a magasban fönt,
mosolygó szemmel társakat köszönt!
♥
Utószor láttam. Sírtunk körülötte.
És Ő mosolygott. Némán. Mindörökre!
Már annyi éve Anyám nélkül élek…
és mégis mindig hiányzik nagyon!
Az élettől még gyakran kapok szépet,
de Vele már meg nem oszthatom.
♥
Jó volna, ha ideülne este,
és beszélgetnénk, úgy ahogyan rég.
Vagy egymás mellett figyelnénk a csendre,
s én érezném a keze melegét.
♥
Néha most is magam előtt látom…
fáradt szemét, halk mosolyát.
Beszéd közben felismerem számon,
Édesanyám egy, egy szavát.
♥
Szakadékká mélyülnek az évek,
csak egy örök : a könny, a bánatom.
Már annyi éve Anyám nélkül élek,
Ki mindig, ma is hiányzik nagyon!!!
Ajándékul adott Téged az Isten,
ahogy földnek a napot,
Aranynál is drágább vagy nékem,
az Úrnak Érted hálát adok!
♥
Nyári tűzben vagy fagyos télben,
nyomodban mindig virág fakad!
Nyugalmat találok közeledben
nyereség nekem minden szavad!
♥
Áldom Istent Érted, éjjel – nappal,
áldozatod nem felejtem el!
Átadom most e szál virággal,
átadom mit szó, sem mondhat el!
♥
Messze sodorhat Tőled az élet,
még is mindig gondolok Rád,
Magamban hordom szent örökséged,
megőrzöm arcod mosolyát!
Megint hazaindulok nemsokára...
nagy néma csend borult a kis szobára,
Üres, kihalt lett, az ajtaja zárt,
nincs már ott aki eddig hazavárt.
♥
Békülten mondom:- elköltözött,
nem lakik többé az élők között-.
Óh hogy várt mindig,
milyen nehezen szorongva
leste mikor érkezem.
♥
S amikor egyszer csak elébe léptem,
úgy felragyogott az a kedves két szem!
Pedig szolgálatom hívó szavára,
én olyan gyakran hagytam Őt magára.
♥
És neki fájt minden búcsúvétel,
körültipegett Anyai féltéssel.
Amíg csomagoltam és rendezgettem,
szeme kísért, csendesen ült mellettem.
♥
S belesűrítve minden féltő gondot,
néhány búcsúzó szóval annyit mondott:
Vigyázz magadra gyermekem!
♥
Azután egyszer Ő is útra kelt...
végső tekintetével átölelt és indult,
hangtalanul, csendesen...
♥
Elment! Elment! Hiába keresem,
Ő utazott el - ismételgetem.
Tudta hogy örök hajlék hívja fenn,
és most előrement és hazavár
csak egy kevés idő van hátra már!
♥
S ha véget érnek próbák, földi harcok,
megint meglátom azt a kedves arcot.
Ott hol nem választ el soha semmi,
és soha többé nem kell búcsút venni.
♥
Kicsiny szobánk most csendesen fogad,
de csendje is tud drága titkokat….
Hogy vár mint eddig: hogyne várna rám!
Hazavár most is az Édesanyám....!
Köszönöm, hogy vagyok s lettem Teneked!
Köszönöm, hogy mindig fogtad kezemet!
Köszönöm, a türelmedet, s hitemet!
Köszönöm, hogy felneveltél engemet!
Köszönöm a szeretetet, melyben fürdettél!
Köszönöm, hogy Édesanyám lehettél!
