EMLÉKEZEM RÁD ! ♥
Csillag volt, mert szívből szeretett,
s én úgy szerettem, ahogy csak lehetett!
Elment tőlem, mint a lenyugvó nap,
de szívemben él és örökké ott marad!
nem hajtja szenvedély.
Az én szeretetem nyugodt tónak képe,
oly csöndes, tiszta, és mély!
♥
Az én szeretetem nem az égető nap,
melytől meggyúl a lég….
Az én szeretetem igaz, szent, magasztos,
s örök miként az ég!
Szólj, Ó mennyei Atyánk!
És szólj, Te szólj Apám!
És szólj, Te szólj Apám!
Ki fenn jársz a Mennyben….
Hozzád száll, ez a lobbanó mécsláng,
s az éj sötétjén, lelkem mélyén izzó,
Hozzád száll, ez a lobbanó mécsláng,
s az éj sötétjén, lelkem mélyén izzó,
messze fénylő szó.
♥
Papa, ugye hallasz?
Papa, ugye láthatsz?
Papa, ugye látsz az éjen át?
Papa mondd, hogy itt vagy!
Papa, ugye szólsz majd?
Papa, ugye nem hagysz félnem többé már...?
♥
Messze tűnő éveimből,
♥
Papa, ugye hallasz?
Papa, ugye láthatsz?
Papa, ugye látsz az éjen át?
Papa mondd, hogy itt vagy!
Papa, ugye szólsz majd?
Papa, ugye nem hagysz félnem többé már...?
♥
Messze tűnő éveimből,
millió szempár néz vissza rám.
Hová tűnt hát a pillantás,
Hová tűnt hát a pillantás,
amellyel tőlem búcsúztál?
Az éj most miért sötétebb?
A szél miért keményebb?
Mondd, miért rémít úgy minden most,
Az éj most miért sötétebb?
A szél miért keményebb?
Mondd, miért rémít úgy minden most,
hogy nem vagy már velem!?
♥
Papa, mondd, hogy értesz,
♥
Papa, mondd, hogy értesz,
megbocsátasz mindent!
Nem tehettem, hidd el semmi mást!
Hangom, ahogy felszáll, eljut ugye Hozzád?
Nem tehettem, hidd el semmi mást!
Hangom, ahogy felszáll, eljut ugye Hozzád?
áttörve az éj sok bolygó hangján...
♥
Emlékszem a könyvekre,
♥
Emlékszem a könyvekre,
a hitre, melyre Te tanítottál!
De van-e könyv, amely segít legyőzni
De van-e könyv, amely segít legyőzni
mindazt, ami fáj...?
A fák ijesztő árnyát, a Hold elárvult arcát….
nézem, mintha más lennék,
A fák ijesztő árnyát, a Hold elárvult arcát….
nézem, mintha más lennék,
s Te nem szólsz rám,Apám...!
♥
Papa, úgy szeretlek!
Papa, ugye érzed?
Hiányzik, hogy egy csókkal szép,
♥
Papa, úgy szeretlek!
Papa, ugye érzed?
Hiányzik, hogy egy csókkal szép,
jó éjt kívánj…..!
♥♥♥
Fényképed mellett ülve
Rád emlékezem…
a fájdalom a szót,
belőlem teljesen kiűzte…
s most csak könnyezem…
könnyezem!
♥
Összetört érzékeny szívem,
szemem a könnytől ázik,
nincs erőm, hogy elhiggyem,
lelked már máshol virágzik!
♥
A mécses fényében,
csendben Rád várok…csak várok,
emléked tovább él bennem,
s mindent mi Te voltál,
szívembe zárok!
A régi udvaron a régi léptek
halk kopogását hallgatja szívem,
míg az alkony, mint Apám idejében,
leszáll fáradt fejemre szelíden.
♥
Itt járt Ő egyre lassúbb lépkedéssel,
s nézte a néma, fénytelen eget,
kihunyó tüzek méláztak szemében
Neki oly korán csönd és este lett!
♥
Most én rovom a régi kövek útját,
és a régi léptek neszét hallgatom,
és rám ragad a régi szomorúság,
és visszazeng egy régi bús dalom.
♥
És körül vesz a magányos gyerekség,
- az árva szegénység minden árnya - ma
s szívemben felsír minden régi estém
vigasztalan zsongású dallama!
Életem csak múló ábránd,
mióta Apa nem fogja a kezem.
Lelkem meghalt, fáj a magány,
a napok nekem így telnek el.
♥
De érzem, hogy nincsen Ő messze…
mert ígérte, mindig velem marad.
S vigyáz rám Ő majd akkor is,
ha holnap nem kel fel a nap.
Jó lenne hinnem, hogy a lelked él
itt leng köröttem testetlen alakban.
S körülcsókolja síró arcomat,
ha elgyötrődött kínban, könnyben, jajban…
Teéretted.
♥
Jó lenne hinnem, hogy a lelked él,
egy más világon, szép fénylő planétán.
Ott vársz reám, zengve, boldogan,
míg elfáradok e bús földi sétán…
S Hozzád megyek.
♥
Jó lenne hinnem, hogy a lelked él,
s egy új élet fénylő palástját hordod.
És nézed, nézed az én könnyeim,
Ki elvetettél minden földi gondot…
S felém hajolsz.
♥
Jó lenne hinnem, hogy a lelked él,
Ki csillag voltál itt a földi porban.
És istenlelket csókoltál belém,
nem múlhatsz el Te hamuvá omoltan…
Az nem lehet.
♥
Ó, hinnem kell, hogy lelked mégis él,
e földi kíntól mentesülten, fénylőn.
Én vagyok csak, kit siratni kell,
ki itt maradtam fájdalomban élőn…
Tenélküled.
♥♥♥
Nem háborítom - e nyugalmad,
elásott kincse életemnek:
Ha szívem árva gyermekével,
a halvány arcú szenvedéssel,
Hozzád gyakorta kijövendek?
♥
Nem fog zajt ütni érkezésem,
sírhalmod mellé halkan lépek:
Csak csókomat teszem fejfádra,
- azt is lemossa könnyem árja –
és ekkor ismét hazatérek….!
Halkan lépkedek,
temetőben járok,
lehajtom fejemet,
csodára várok!
♥
Hó lepi sírodat,
csendes imák szólnak,
rég meghalt álmokat
hópelyhek takarnak!
♥
Csend kíséri léptem,
az idő megállt…
csak a hó felettem…
s alattam a világ!
♥
Rám csak a hideg vár,
s angyalok néma könnye,
lelkemmel fájón száll
a jéghideg anyaföldre!
♥
Egyedül vagyok…
már nem vagy itt velem,
sírnak az angyalok…
lelked szélszárnyán lebben.
♥
Csak némán lépkedek
angyalok könnyében,
féltve őrizlek
szívem közepében!
♥♥♥
Felhővé foszlott az erdő,
söprik nyers szelek….
heggyé tornyosult a felhő,
hol keresselek…?
♥
Korhadt tönkön üldögélek,
nyirkos fák alatt,
nem tudom, már merre térjek,
honnan várjalak…?
♥
Virrasztom a fák tövében
szunnyadó telet…
éneklek a vaksötétben,
lámpásul Neked…!
Bársonypuhán átölel az este,
sírkertekben ezernyi gyertya ég.
Lángujjaival az égre festve,
kedves halottak kósza emlékét.
♥
Parányi lángjuk tánca elvakít,
árnyékok írnak titkokat közénk.
S édes-bús emlékhálót felszakít,
a bánatpók, majd újat fon körénk...
♥
Dús virágillat tölti be tüdőm,
az emlékezés szent virágai...
Borús álmainkat messze űzőn,
tündökölnek színpompás szirmai.
♥
Egy-egy gyertyát gyújtok mindenkiért,
akiket a sors már távolra vitt.
De Apám sírhantjánál leteszem még,
nézd,… kedvenc hófehér virágaid.
♥
Titkon szívemre csendes béke száll,
amint sírjánál lehajtom fejem.
Nem ragadta el végleg a halál,
hisz bennem él, míg Rá emlékezem!
♥♥♥
Te voltál Apa, egyetlen virágom:
hervadt vagy: puszta életem.
Te voltál fényes napvilágom:
lementél: éj van körülöttem.
Te voltál képzeleteim szárnya:
megtörve vagy: nem szállhatok.
Te voltál vérem forrósága:
meghűltél: oh, majd megfagyok….!
♥
Már csak annyit kérek, engedd meg nekem,
hogy megmaradjon a gyerekszemem….
hogy lássalak, amerre járok,
Feléd nevessek, mint a virágok!
♥
S mikor elér a nagy sötét este,
kapaszkodni tudjak a Te két kezedbe!
Úgy mint az ősi mohos törzsű fák,
próbálják fogni ágaikkal
az elhanyatló nap sugarát!
Téged látlak a felkelő napban….
a Te hangod hallom egy csöndes madárdalban.
Téged látlak egy távoli hegyben,
egy fényes napsugárban, egy hűvös esőcseppben!
♥
Te vagy a falevél, mit felkap a szél…
Te vagy a szél, mely az arcomhoz ér.
Ott vagy egy dalban, egy névben, egy hangban….
hallak a csöndben, hallak a zajban!
♥
Mindig Téged látlak, mikor felnyílik szemem,
s ha álomba merülök, újra Te vagy velem.
Mindig közel vagy, mégis oly távol….
én tudom egyedül, mennyire hiányzol!
♥♥♥
Oltsd ki szemem: én mégis látva látlak,
tömd be fülem: én hallom hangtalan szádat.
Lábatlanul is elkúszom Utánad,
és, hogyha kell, száj nélkül esküszöm Rád!
♥
Törd le karom: és megragadlak én,
szívemmel, mint egy kézzel tartalak…
Fogd le szívem: agyam dobog hibátlan…
S ha lángod agyvelőmbe csap:
Viszlek tovább, vérem zuhatagában…!
Hordozlak magamban,
minden pillanatban,
benne vagy a vízben,
a kimondott szavakban.
♥
Benne élsz a fényben
az éji sötétségben,
ott vagy minden dalban,
hordozlak magamban.
♥
Hordozlak magamban,
szólok gondolatban,
hiszen ott vagy benne,
minden mozdulatban.
♥
Ott lapulsz meg elmém
rejtett zeg - zugában,
benne vagy a dalban
hordozlak magamban.
♥
Hordozlak magamban,
titkos álmaimban,
el sosem eresztlek,
önzően szeretlek.
♥
Amikor csak tudom
kutatlak, kereslek,
ott vagy minden dalban,
örökre, hordozlak magamban.
♥♥♥
Álltam Apám sírhalma mellett,
keresztbe font kezekkel….
mozdulatlan szoborként….
a dombra szögezett szemekkel:
Áll a hajós a parton,
s a tengeren tekint szét.
Mely koldussá tevé, mely
elvette minden kincsét!
♥
Pedig tudom, hogy meghaltál,
de nem hiszem…
még ma sem értem én:
hogy pár kavics,
mindörökre bezárhat,
hogy föld alatt a hazád,
és házad…
Amikor én rajongó vággyal,
követellek, várlak Téged:
a múltnak álma száll meg akkor,
a boldog gyermekévek!
♥
Zavart, beteg, megtört lelkem,
ezer fájó sebet kapott….
Lázas hittel úgy érzem néha,
hogy Tőled várhat balzsamot….!
♥
Várlak, követellek, szomjúhozlak….
Te vagy a reményem, Életem….!
…Pedig tudom, hogy már a múltat
nem adja vissza nékem senki sem!
♥
Szeretni vágy bennem, minden álom,
emlékek fénye űz Feléd!
Keresem az elveszett édent,
remények, álmok édenét…..
♥
Amikor én rajongó vággyal,
követellek, várlak Tégedet,
a múltnak álma száll meg akkor:
a múlt és az emlékezet….!
♥♥♥
A sárga lomb megereszkedett,
ó, minden ami kedves elmúlt, sírba vesz.
Az erdőben a napnak ernyedt sugara veszett…
Apám búcsúzójának utolsó estje ez…...!
♥
Sírni, zokogni tudnék,
úgy érzem valami tép…..!
Most, hogy búcsút kell vennünk,
felújul ez a kép:
♥
El kell hagyjalak Téged
tudom, meghaltál már,
Te vagy a haló erdő
én a búcsúzó nyár…..!
Köröttem ezernyi márványtábla,
elhamvadt szívek balladája….
Az Utolsó Úton lépkedek,
élők és holtak porai felett.
S a kövek, az öreg tölgyek,
a borostyán, mind oly ismerősek
az őszi alkony a sok fájó emlék,
ugyan olyan, közel, mint rég.
♥
Apám sírja mellett némán megállok,
rajta fagytól bágyadt virágok,
s az Ő neve áll a márványtáblán,
s én mintha először látnám,
ismét elborzadok tőle,
hiába halvány már minden betűje…!
♥
Feltör szívemben az emlékek vulkánja,
elönti lelkemet a fájdalom-láva,
idő és feledés hiába zárta,
újra és újra magába.
Látom magam azon a napon,
látom Őt a ravatalon,
érzem a könnyek forróságát,
hallom a gyászszél susogását.
♥
Eszembe jut mennyiszer álltam itt,
jöttem, ha célom nem is erre vitt,
mennyi könnyem szivárgott e földbe,
mennyiszer borultam e hideg kőre!
És vádoltam embert, és vádoltam Istent,
vádoltam magam, s a múltamban mindent…
hol dühöngtem, hol elnémultam,
s elballagtam fájdalomtól kábultan.
♥
S mikor az idő új tavaszt hozott,
emlékszem: szívem megnyugodott,
csak arra gondoltam kiszáradt szemmel,
hogy mi lett volna, ha még egyszer,
indulása előtt pár búcsúszóra
utoljára találkoztunk volna…?
De tőlem a halál ezt megtagadta,
s Őt szó nélkül elragadta,
hogy örökké fájjon, bennem égjen,
valami amivel elkéstem…!
♥
Sok év szállt el az óta…
s már nem gondolok Rá naponta,
életem új irányba tereltem,
s Rajta kívül mást is szerettem….
Mégis, ha sírján a nevére nézek,
s szemem a gyertyalángba réved,
ha friss avart zörget a szél…
érzem, hogy Ő bennem él!
♥
Mert őrzöm az arcát, őrzöm az álmát,
mit nem fejezett be én viszem tovább,
viszem fény és árny furcsa elegyét,
egy drága szív szerető melegét.
S legyen ez balzsam, vagy próbatétel…
engem eltölt végtelen büszkeséggel,
szememben csillog konok hévvel,
két sors, kettős erejével.
♥
És emelkedem égbe, és zuhanok kútba…
ismétlődik ez újra és újra,
mintha bezárult kör lenne életem útja,
ám belső lényem átérzi, s tudja:
Természet, ember, mindenség változik…
valaki épp jön, valaki távozik…
minden dobbanással szívem öregebb,
de minden perc Hozzá visz közelebb!
♥♥♥
Hiánya úgy fáj, úgy sajog,
öleljétek kő angyalok!
Szomorúfűz hajolj fölé,
karjaid nyújtsd sírja köré!
♥
Madár dalold bús éneked,
eső hullajtsd hűs könnyedet!
Szellő suttogj lágy altatót,
vigasztald a lent, szunnyadót!
♥
Hiánya úgy fáj, úgy sajog,
öleljétek kő angyalok!
Megfáradt testét csendesen,
ha már én nem ölelhetem!
Hiába várlak hát ezen túl,
megsiratott Drága Apám!
Meg nem jelensz többé nekem?
Mint eddig gyakran megjelentél,
szobámban csöndes éjszakán.
♥
Eljő az éj, eljő az éjfél….
mi haszna jő? Nem jő Veled!
Nem látom lengő szellemed,
s reményem eltörött szárnyával,
fedem be bágyadt szememet!
♥
Hová lettél? Miért maradsz el,
örökre kedves Apám?
Hervadt orcám ijeszt talán….?
Ne félj, ne félj hervadt orcámtól:
Érted lett oly halovány!
♥
Oh jöjj fel egyszer még sírodból,
mindennél drágább árnyalak!
Csak, hogy még egyszer lássalak:
Aztán mondd, hogy terhedre van búm,
s többé nem háborítalak!
♥♥♥
De én akkor is szeretlek, ha néha fáj,
ha néha előbúj rejtekéből a magány,
A Dögevő….! Mely ott körözött,
néhány boldog pillanatunk fölött….!
♥
Szürkén és feketén szeretlek,
mint villám szeret a fülledt nyárban.
Mint kocsmaszagú ősz szeret,
az utolsó napsugárban….!
♥
Szeretlek félve, haraggal….
valami földön túli konok akarattal –
Szeretlek soha el nem múló
halált hozó lázzal….
Szeretlek…..szeretlek….!
Ha szeretlek, akkor hazugság,
amit igaznak hittem én.
Hazugság a sírás, a bánat
s az összetörtnek hitt remény!
Hazugság akkor, minden, minden
egy átálmodott kárhozat.
Amely még szebbé fogja tenni
az eljövendő álmokat!
♥
Ha szeretlek, akkor vergődve
a halált nem hívom soha!
Eltűröm még a szenvedést is
nem lesz az élet Golgota!
Mikor álmomból felébredtem,
a percet meg nem átkozom-
A lelkedhez kapcsolom lelkem
s mint régen ismét álmodom….!
♥
Ha szeretlek….ne adj Isten,
hogy hazug legyen ez a hit….!
De mért legyen hitvány hazugság….
…elég, hogy engem boldogít!
Ha úgy érzem, hogy most szeretlek,
haljak meg most, ez üdv alatt…!
Többet ér egy hosszú életnél,
egy álmot nyújtó pillanat….!
♥♥♥
Csendesen alszik, megpihent végleg,
angyalok bölcsője ringatja már.
Nem jöhet vissza, hiába hívom……
emléke szívemben otthont talált... !
♥
Becsukott szemmel még látom a lelkét,
Ki mellettem ül, és nékem mesél...
Nem maradt utána, más csak az emlék:
Örökké szeretlek bárhol legyél!
Én a magas égre néztem, önzőn,
s nem láttam, hogy itt a földön
kihunyni készül egy gyertya-láng.
Apám elment, s ott a sírnál,
ahonnan még egyszer visszanézett,
sírtam, s nem gondoltam semmi szépet.
♥
Most az idő már új lapot nyitott,
s a szavak miket számba adott,
megértek talán, hogy formát öltsenek.
Apu, most elmondom Neked,
amit úgyis tudtál - bízom benne,-
bár nem volt szavakba öntve...
♥
Hogy erős karó voltál nékem,
sorsom orkános szelében,
hajóm alatt Te voltál a hullám.
S árbocomon a vitorlám,
mi sérült életemet gyengéden,
biztonságos partra vezérelte.
♥
Fészek voltál, ahová visszaszállhatott
lelkem, ez az örök vándorló madár,
s röptettél, mikor hívott a látóhatár.
Nem kérdeztem meg soha Tőled,
hogy beváltottam-e reményeidet,
mikor kóborlásaimra indulva
arcomra csókoltál útlevelet.
♥
Nem mondtam el soha, mit álmodtam….
pedig álmaimat is Tőled kaptam.
Most már tudom, mert úgy váltak valóra,
mintha abban is a Te kezed volna.
♥
Most felnézek, és kinyitom az eget,
még egy percre, hogy elmondjam Neked…
hogy megnyugtassalak, nem vagyok árva,
mert itt vagy velem, a szívembe zárva!
♥
S most én őrizlek, védelek,
míg felettem is elszállnak a hűtlen évek.
S mielőtt bezárulna az ég,
még két szót felkiáltanék,
mit ritkán mondtam,- azután elengedlek:
APU SZERETLEK!
♥Angyalok őrizzék álmod, ami fájt többé sose fájjon! ♥
